Amikor a gazdag étteremtulajdonos, Nate találkozik a földhözragadt Beth-tel egy benzinkútnál, bája teljesen váratlanul éri. Nate, bár kíváncsi, a múltbeli csalódások miatt óvatos, így egy különleges csavarral hívja el randira. Vajon az, hogy pincérnek adja ki magát a saját éttermében, felfedi Beth valódi szándékait?
Neonfesték fröccsenések borították a ruhámat, és csak akkor vettem észre, milyen nevetségesen nézek ki, amikor megálltam a benzinkútnál. Beléptem, fáradtan és kicsit zavarodottan egy intenzív paintball meccs után, és ekkor pillantottam meg őt.
A pénztárost.
Szőke haja laza kontyba volt kötve, néhány tincs kilógott az arcánál. Amikor észrevett és rámosolygott, esküszöm, hogy a szívem megfordult.
– Ha most betoppanna a Terminátor – tréfálkozott –, biztosan nem kérné a ruhádat.
Pislantottam. Egy pillanatra nem tudtam, nevessek-e, vagy olvadjak bele a padlóba.
– Én… csak paintbaloztam – válaszoltam zavartan. Arcom lángolt, remélve, hogy nem tűnik túl nyilvánvalónak a zavarom.
Beth szélesebben mosolygott, szemei csillogtak a szórakozottságtól. – Tényleg? Ez volt az első tippem. – Felmért a feje búbjától a lábáig, mintha vizsgálná a festék okozta károkat a ruhámon. – Nyertetek, vagy…?
– Öh, igen. A csapatom nyert – vállat vontam, próbálva laza maradni, bár nehéz volt nyugodtnak tűnni a játékos tekintete alatt.
– Gratulálok, katona. Kell egy győzelmi nasi? – kacsintott rám, és a cukorkás polc felé bökött, hangja még mindig tréfásan komoly volt.
Nem tudtam nem nevetni. Ez a nő – Beth, olvasható volt a névtábláján – egy friss levegőként hatott. Nem tudom, mi ütött belém, de a következő pillanatban kimondtam: – Akarsz valamikor vacsorázni velem?
Beth pislogott, mosolya kissé elhalványult, a szemeiben meglepetés csillant. Egy pillanatra attól féltem, hogy félreértettem az egészet. De aztán biccentett, és mosolya visszatért.
– Rendben. Oké… csak paintball ne legyen, jó?
Kicseréltük a számokat, és kimentem a benzinkútról, előre örülve a randinak. Izgatott voltam, de nem tartott sokáig, míg az aggodalom megjelent.
Túl sokszor égtem már meg. A nők inkább Nate, a gazdag étteremtulajdonos iránt érdeklődtek, mint Nate, a férfi iránt, aki szereti az indie zenéket és a mangát. Így kitaláltam egy kis próbát. Talán őrültség volt, de tudnom kellett.
Beth-t meghívtam a városközpontban lévő elegáns olasz éttermembe. Ez volt a birodalmam koronagyémántja, és most azon a színtéren derítettem fel Beth valódi szándékait.
A terem túlsó oldaláról figyeltem, ahogy Beth belép egy egyszerű piros ruhában, ami természetesen széppé tette. A személyzet már ismerte a tervet, így odasiettem, hogy üdvözöljem, szívem zakatolt.
– Szia – mondtam, és egy sarokasztalhoz vezettem. – Örülök, hogy eljöttél. Megtartottam nekünk a legjobb asztalt.
Beth mosolygott, körbenézett. – Tényleg? Olyan gyakran jársz ide, hogy tudod, melyik asztal a legjobb?
Nevettem, miközben szemben ültem vele, babráltam a szalvétával. – Igen, itt dolgozom. Most fejeztem be a műszakomat.
Szemeiben meglepetés villant, de a jellegzetes mosolya gyorsan visszatért. – Tényleg? Mindig is pincérnő akartam lenni. Talán beugrok egy műszakra vacsora után.
Nevettem idegesen, figyelve a reakcióját. – Nem ajánlom. A fizetés borzalmas, és az órák… kegyetlenek.
Mintha jelzésre történt volna, az egyik pincérem odalépett az étlappal, finoman kacsintva rám.
– Örülök, hogy látlak, Nate. Még mindig pihensz a délutáni roham után? – tökéletesen játszotta a szerepét.
– Igen, alig éltem túl – mondtam feszes mosollyal.
A vacsora megérkezett, és hamarosan úgy beszélgettünk és nevettünk, mintha régóta barátok lennénk. Mesélt a könyvek iránti szeretetéről, arról, hogy régen írni akart, de végül a benzinkúton dolgozott, hogy segítse az édesanyját.
Vicces és szellemes volt. Humora minden pillanatban meglepett, és teljesen elbűvölt.
Vele lenni… könnyed volt.
Amikor közeledett a desszert, az étteremvezetőm, Tom, odajött, dühösen. Természetesen ez is a színjáték része volt, de Beth nem tudta.
– Nate! – csattant fel Tom, rám szegezve a tekintetét. – Az utolsó 15 percet kihagytad a műszakodból. Mi a fenét? Menj vissza a konyhába és mosd el az edényeket, vagy el vagy bocsátva!
Beth szeme tágra nyílt, a meglepetés látszott az arcán.
Beth felállt, arca aggódással lágyult. – Nyugi, rendben. Ha menned kell, menj. Mindig tudunk…
– Nagyon sajnálom – vágtam közbe, érezve a hazugság súlyát. – Be kell fejeznem odabent. Majd, öh, írok neked később?
– Persze – válaszolt egy kacsintással.
És ezzel elnézést kértem, a konyha felé indultam, gondolataim pörögtek. Időre és tervre volt szükségem, de alig két percig voltam odabent, amikor a konyha ajtaja nyikordult.
Beth besurrant, arca a szórakozottság és az eltökéltség keverékével ragyogott.
– Még nem kezdted el? – tréfálkozott, feltűrve az ujjait. – Gyerünk. Mossuk el együtt ezeket az edényeket, aztán sétáljunk a mólón.
Teljesen elképedve néztem rá. Hogy lehettem ilyen szerencsés? Érzelmek árasztottak el. Nyilvánvalóvá vált, hogy Beth tényleg kedvel engem, eléggé, hogy egy hegynyi szennyes edényt mossunk, hogy folytathassuk a randit a mólón… Hogyan mondjam el neki, hogy ez mind próba volt?
Az edények csörögtek, miközben egymás mellett súroltunk, könyökünk néha összeért. Bűntudat hasított belém minden alkalommal, amikor Beth így rám mosolygott – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy elegáns étterem hátuljában állunk, és az első randi után mosogatunk.
Nem tudtam nem lopva nézni rá, csodálkozva, hogyan lehet valaki ennyire közömbös minden iránt.
Miután végeztünk, Beth a ruhájába törölte a kezét, teljesen érintetlenül hagyva a vízcseppeket. Játszi csillogás volt a szemében, amikor rám nézett.
– Nos, nem számítottam rá, hogy ma este a habok között végzem, de nem volt rossz. Szóval mi most? Sétálunk a mólóhoz, vagy te is a konyhát tisztítatod?
Nevettem, de a hangom elakadt a torkomban. Be kellett vallanom neki. Most vagy soha.
– Beth, el kell mondanom valamit – mondtam, hangom kissé túl komoly volt.
Beth oldalra billentette a fejét, mosolya kissé elhalványult. – Rendben…?
Belélegeztem, a való igazság készen állt, hogy kitörjön belőlem. – Nem vagyok pincér. Nos, régen voltam, de már nem. Valójában az étterem tulajdonosa vagyok. Ennek az étteremnek és még két másiknak is én vagyok a tulajdonosa a városban.
Beth pislogott, homloka összeráncolódott a zavartól. – Várj… mi?
– Az egész ma este csak egy próba volt – vallottam be, bűntudat csúszott a hangomba. – Meg akartam nézni, hogy engem magamért szeretsz-e, nem a pénzemért vagy az étteremért. Tudom, őrültség, de már megszúrtak korábban, és nem akartam újra kockáztatni.
Egy pillanatra Beth csak állt, arca kifejezéstelen. Szívem zakatolt, ahogy a csend elhúzódott. Aztán keresztbe tette a karjait, és hosszasan vizsgált.
– Szóval, ha jól értem – szólalt meg végül, hangja óvatosan semleges –, egész este hazudtál nekem, mert azt hitted, hogy talán… mi? Aranyásó vagyok?
Összerezzentem. – Nem arról van szó. Csak… rossz tapasztalataim voltak. De nagyon kedvellek… csak nem akartam elrontani.
Tekintete kissé lágyult, de még mindig ott volt a fájdalom csillanása a szemében.
– Szóval… próbára tettél.
– Tudom, szörnyűnek hangzik, és az is – mondtam gyorsan, közelebb lépve. – De biztos akartam lenni benne, hogy magamért szeretsz.
Beth csendben állt egy pillanatig, feldolgozva. Aztán megrázta a fejét, kis, hitetlen nevetéssel.
– Szóval… átmentem a próbádon?
Őszintén bólintottam, érezve, ahogy az este súlya leveszik a vállamról. – Teljesen.
Visszamosolygott, játékossága gyorsan visszatért. – Ó, és hogy tudd — az éttermed étele nem olyan nagyszerű. Legközelebb menjünk valahova máshova, ahol nem kell edényeket mosnunk, rendben?
Nevettem, a hangom visszhangzott az üres konyhában. – Rendben.
Mit gondolsz erről? Kérlek, hagyd meg a véleményedet a hozzászólásokban, és oszd meg ezt a történetet!
