2. rész: Az egész tető káoszba fulladt.

A vendégek elővették a telefonjukat.
A testőrök előrerohantak.
A hegedűs döbbenten hátrált.
De Vivienne nem tudott mozdulni.
Nem a kerekesszék miatt.
Hanem a fénykép miatt, amely a kisfiú kezében remegett.
„Nem…” suttogta.
„Ez lehetetlen…”
A fiú egyenesen a szemébe nézett.
„Most már emlékszel az anyámra?”
Vivienne ajkai hevesen megremegtek.
Nyolc évvel korábban.
Egy párizsi magánkórház.
Egy eltitkolt terhesség.
Milliók, amelyeket a riporterek elhallgattatására fizettek.
És egy rémült fiatal nő, akinek megígérte, hogy megvédi.
De amikor a hírnév megérkezett —
Vivienne eltűnt.
A kisfiú közelebb lépett.
„Az anyám tavaly télen meghalt.”
Csend.
A tető hirtelen jéghideggé vált.
„Minden nap várt rád.”
Vivienne légzése megtört.
Az egyik vendég suttogta:
„Istenem…”
A fiú lassan ismét a zsebébe nyúlt.
Ezúttal —
egy összehajtott levelet húzott elő.
„Ezt kellett volna átadnom neked, amikor megtalállak.”
Vivienne remegő kézzel kapta el.
Aztán kitágult a szeme.
Az Ő saját kézírása volt.
Egy ígéret, amit évekkel korábban írt:
„Mindig vissza fogok jönni a fiunkért.”
A világ körülötte összeomlott.
Könnyek folytak végig az arcán.
„Kerestelek…” suttogta kétségbeesetten.
A fiú arckifejezése azonnal megkeményedett.
„Nem,” válaszolta.
„A hírnevedet kerested.”
A tömeg ismét elnémult.
Aztán hirtelen —
Vivienne valami szörnyűt vett észre.
Az érzés visszatért mindkét lábába.
Lassan teljesen kiegyenesedett.
A tető üvöltésben tört ki.
De a kisfiú már nem őt nézte.
A bejárat felé fordult.
Egy magas férfi állt ott fekete öltönyben, némán figyelve.
Vivienne arca azonnal elsápadt.
„Nem…” suttogta rémülten.
A fiú nyugodtan visszanézett rá.
„Apámra is emlékszel.”
A titokzatos férfi lassan előrelépett.
A képernyő pedig FEKETÉBE VÁGOTT.